Publicatie Laka-bibliotheek:
Reaktorta. Nukleáris erőművek és környezetünk
Auteur | Energiaklub |
6-01-0-00-222.pdf | |
Datum | december 2001 |
Classificatie | 6.01.0.00/222 (ALGEMEEN) |
Voorkant |
Uit de publicatie:
1. Aperitif, avagy kedvcsináló E kiadvány célja, hogy bemutassa, hogyan lesz a kibányászott uránércből villamos energia, és megismertessen az atomerőmű működésének alapjaival. Mindeközben felhívja a figyelmet azokra a tényezőkre (műszaki és emberi hibák), amelyek oly labilissá teszik az atomerőművek biztonságát. Kiadványunkat ajánljuk mindazoknak, akik szeretnének megismerkedni a témával, akár foglalkozásuk miatt (például tanárok, újságírók), akár mert állást szeretnének foglalni a témában, akár csak egyszerű érdeklődésből. Ha az atomenergiára gondolunk, ritkán jut eszünkbe a „biztonságos” szó és ez nem véletlen. Bár lassan már ötven éve ígérgeti az atomipar az „inherens” biztonságú atomerőműveket, mind a mai napig nem épült egy sem, mely bármilyen üzemzavar esetén százszázalékos biztonsággal önmagában elfojtana és meggátolna egy katasztrófát. 1979-ben például épp egy ilyen inherens biztonságúnak tartott reaktorban, az amerikai Three Mile Island-en történt a világ második legsúlyosabb atomerőművi balesete. És nem csak az atomerőmű üzemelése rejt magában veszélyeket, hiszen voltak már balesetek az urán dúsítása során, például 1999-ben a japán Tokai-mura-ban, és a radioaktív hulladék tárolásakor is, például 1957-ben a volt szovjetunióbeli Kistim közelében, hogy csak a legsúlyosabbakat említsük! Ha a biztonságról beszélünk, nem feltétlenül kell balesetekre gondolnunk. Elég, ha például eszünkbe jut az uránbányászat és a vele együtt járó foglalkozási ártalom: a tüdőrák. Az egykori NDK Wismut vállalatának uránbányászai közül 9000 halt meg ebben a betegségben 1946 és 1990 között. Megválaszolatlan kérdés a radioaktív sugárzás egészségügyi hatása is, mellyel egy korábbi kiadványunk foglalkozik részletesebben („A bomlás virágai” – Radioaktív sugárzások és környezetünk). A radioaktív hulladékok, elsősorban a nagy aktivitásúak biztonságos elhelyezése a 21. századba is átnyúló megoldatlan probléma. A nukleáris ipar már több mint fél évszázada működik úgy, hogy a döntéshozóknak és az üzemeltetőknek fogalma sincs a visszamaradt hulladékok hosszú távú biztonságos tárolásának mikéntjéről (akit ez a téma érdekel, ajánljuk figyelmébe az Energia Klub Melyik kert végébe? – Radioaktív hulladékok és környezetünk című kiadványát). És ott van még a nukleáris fegyverkezés – a biztonság ellentéte: fenyegetés. Térjünk vissza a balesetekhez. Az atomtudósok a balesetek bekövetkezésének valószínűségét a kockázatbecslés módszerével vizsgálják. E számítások szerint egy atomerőművi baleset valószínűsége nagyon kicsi (nagyságrendileg tíz-a-mínusz-sokadikon), vagyis körülbelül ezer és egymillió reaktor-üzemév alatt várható a bekövetkezése. Nem ezt igazolják azonban az atomerőművek működésének kezdete óta bekövetkezett balesetek. Az elmúlt ötven évben minden naptári napra esett legalább egy esemény, üzemzavar vagy baleset az atomiparral szoros összefüggésben (lásd az Energia Klub Perpetuum Csernobile című kiadványát). Az atomerőmű-balesetek oka általában a műszaki problémák és az emberi tévedés együttes előfordulása. Mint már említettük, a műszaki zavarok bekövetkezésének valószínűségét matematikailag – még ha a valóság nem is ezt a számot igazolja – ki lehet számítani. Figyelembe kell venni azonban, hogy a rendszerben szerepet játszik az úgynevezett „emberi tényező”, mely úgyszólván kiszámíthatatlan. Igaz ugyan, hogy az emberi beavatkozás akadályozott már meg súlyos zavarokat, ám a reaktorok történetében a nagyobb balesetek mindegyikénél inkább rontott a helyzeten. Az ember nélkül pedig atomerőművek nem működhetnek: ha másképp nem is, mindig is emberek tervezik a reaktorokat, és az emberek írják az erőművet működtető programokat is.