Publicatie Laka-bibliotheek:
Reaktorta. Nukleáris erőművek és környezetünk

AuteurEnergiaklub
6-01-0-00-222.pdf
Datumdecember 2001
Classificatie 6.01.0.00/222 (ALGEMEEN)
Voorkant

Uit de publicatie:

1. Aperitif, avagy kedvcsináló


E kiadvány célja, hogy bemutassa, hogyan lesz a kibányászott uránércből villamos energia, és
megismertessen az atomerőmű működésének alapjaival. Mindeközben felhívja a figyelmet
azokra a tényezőkre (műszaki és emberi hibák), amelyek oly labilissá teszik az atomerőművek
biztonságát. Kiadványunkat ajánljuk mindazoknak, akik szeretnének megismerkedni a témával,
akár foglalkozásuk miatt (például tanárok, újságírók), akár mert állást szeretnének foglalni a
témában, akár csak egyszerű érdeklődésből.
Ha az atomenergiára gondolunk, ritkán jut eszünkbe a „biztonságos” szó és ez nem véletlen.
Bár lassan már ötven éve ígérgeti az atomipar az „inherens” biztonságú atomerőműveket, mind
a mai napig nem épült egy sem, mely bármilyen üzemzavar esetén százszázalékos
biztonsággal önmagában elfojtana és meggátolna egy katasztrófát. 1979-ben például épp egy
ilyen inherens biztonságúnak tartott reaktorban, az amerikai Three Mile Island-en történt a világ
második legsúlyosabb atomerőművi balesete. És nem csak az atomerőmű üzemelése rejt
magában veszélyeket, hiszen voltak már balesetek az urán dúsítása során, például 1999-ben a
japán Tokai-mura-ban, és a radioaktív hulladék tárolásakor is, például 1957-ben a volt
szovjetunióbeli Kistim közelében, hogy csak a legsúlyosabbakat említsük!
Ha a biztonságról beszélünk, nem feltétlenül kell balesetekre gondolnunk. Elég, ha például
eszünkbe jut az uránbányászat és a vele együtt járó foglalkozási ártalom: a tüdőrák. Az egykori
NDK Wismut vállalatának uránbányászai közül 9000 halt meg ebben a betegségben 1946 és
1990 között. Megválaszolatlan kérdés a radioaktív sugárzás egészségügyi hatása is, mellyel
egy korábbi kiadványunk foglalkozik részletesebben („A bomlás virágai” – Radioaktív
sugárzások és környezetünk). A radioaktív hulladékok, elsősorban a nagy aktivitásúak
biztonságos elhelyezése a 21. századba is átnyúló megoldatlan probléma. A nukleáris ipar már
több mint fél évszázada működik úgy, hogy a döntéshozóknak és az üzemeltetőknek fogalma
sincs a visszamaradt hulladékok hosszú távú biztonságos tárolásának mikéntjéről (akit ez a
téma érdekel, ajánljuk figyelmébe az Energia Klub Melyik kert végébe? – Radioaktív hulladékok
és környezetünk című kiadványát). És ott van még a nukleáris fegyverkezés – a biztonság
ellentéte: fenyegetés.
Térjünk vissza a balesetekhez. Az atomtudósok a balesetek bekövetkezésének valószínűségét
a kockázatbecslés módszerével vizsgálják. E számítások szerint egy atomerőművi baleset
valószínűsége nagyon kicsi (nagyságrendileg tíz-a-mínusz-sokadikon), vagyis körülbelül ezer
és egymillió reaktor-üzemév alatt várható a bekövetkezése. Nem ezt igazolják azonban az
atomerőművek működésének kezdete óta bekövetkezett balesetek. Az elmúlt ötven évben
minden naptári napra esett legalább egy esemény, üzemzavar vagy baleset az atomiparral
szoros összefüggésben (lásd az Energia Klub Perpetuum Csernobile című kiadványát).
Az atomerőmű-balesetek oka általában a műszaki problémák és az emberi tévedés együttes
előfordulása. Mint már említettük, a műszaki zavarok bekövetkezésének valószínűségét
matematikailag – még ha a valóság nem is ezt a számot igazolja – ki lehet számítani.
Figyelembe kell venni azonban, hogy a rendszerben szerepet játszik az úgynevezett „emberi
tényező”, mely úgyszólván kiszámíthatatlan. Igaz ugyan, hogy az emberi beavatkozás
akadályozott már meg súlyos zavarokat, ám a reaktorok történetében a nagyobb balesetek
mindegyikénél inkább rontott a helyzeten. Az ember nélkül pedig atomerőművek nem
működhetnek: ha másképp nem is, mindig is emberek tervezik a reaktorokat, és az emberek
írják az erőművet működtető programokat is.